Simon Tamás: Vérmacska

Véleményem szókimondó és spoileres!!!

Talán felesleges is volt ezt kiírnom, mert úgy érzem, hogy nem lehetek szókimondóbb Alfinál. Spoilerről pedig aligha beszélhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy nincs a könyvnek cselekménye.

Hogyan került hozzám a könyv?:
Régóta terveztem már, hogy elolvasom, mert: 1. könyvmolyképzős; 2. macskás; 3: magyar. Hogy mégis olyan nehezen szántam el magam rá, az többek közt amiatt lehetett, mert annyira egymásnak ellentétes véleményeket olvastam, hallottam róla. A rukkolán sikerült happolnom, belelapoztam, és el is döntöttem, biztosan nem tartom majd meg.

A borító:
Jópofa rajz, a már jól bevált és megszokott könyvmolyos fekete háttérrel.  Szép-szép, de semmi extra.

A történet:
Alfit kölyökcicaként hazaviszi Szőri, az újdonsült gazdi, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Szőri egy elhízott fiatal pasi, aki a szüleinél él, bagózik és gépezik egész nap, se barátnője, se társasági élete. Macskája, Alfi, pedig tud beszélni, bár leginkább csak a trágár szavakat szedte magára az utcán, ahol addig élt, és később se tanult semmi jómodort. Napjaik azzal telnek, hogy Alfi vagy beteg, vagy pedig a lakás berendezési tárgyait próbálja elpusztítani, vagy pedig eszik.

A véleményem:
Amilyen vegyes érzelmekkel vettem a kezembe, olyannal is tettem le. Alfi jó fej, káromkodik, osztja az észt, naphosszat bontja a lakást, vagy döglik az ágyon. Mindent lepisil, megrág, szétkapar, és fejébe vette, hogy úgy neveli meg a háziakat, hogy lekaparja a csontjukról a húst. Hogy mégse öli meg őket, az is inkább önzés, hisz akkor kitől kapna tasakost, tiszta almot, és különben is magányos lenne. Az első negyven oldal vicces, bár a trágár szöveg nem üti meg az én irodalmi mércémet. De azután elkezdődnek ismétlődni a poénok és rájövök, hogy sajnálom Szőrit és Alfit, amiért ilyen nyomorultul sivár és egyhangú az életük. A szövegezés csak annyira bonyolult, mint egy macska gondolata: egyszerűek a mondatok, bár néhol megcsillan a szerző egy-két eltalált hasonlat formájában. Vártam, hogy történjen valami, de igazából nem történt semmi. Pedig a könyvben eltelt két esztendő. Vagyis, valami még is csak történt: megszerette egymást gazdi és háziállat. Néha jobban élveztem a fejezeteket elválasztó rajzokat, mint a történetet.

Ami nem tetszett: a már említettek mellett többször hangoztatta a szerző, Alfi nevében, hogy az állatok mennyivel felsőbbrendűek a gyerekektől, mert sokkal hamarabb lesznek szobatiszták. Hát... alóla is kár volt kivenni a kakás pelenkát, ha tényleg így gondolja...

Biztosan el fogom olvasni a 2. kötetet, mert ugye sorozatot elvből se hagynék félbe, de nem éget a vágy, hogy azonnal belevágjak.